Gamer fülhallgatóban lopakodom az angol órára
“Gondolkodtál már, milyen lenne beülni egy tanórára? Engem marhára érdekelt, de akárhányszor be akartam lopózni, megnézni a gyerek valamelyik óráját, leszúrt és kizavart – a kutyával együtt – a szobájából. Aztán mégis úgy alakult, hogy nem hogy egy suliba lestem be, hanem többe, országszerte koptattam a padokat, hogy közhelyes legyek.” Zimre Zsuzsa újságíró személyes kémkedése, felnőttként a HiperSuli online óráin járva, koronavírus idején.
Varga Krisztina levelére várok, benne a linkkel ahova kattinthatok, hogy egy virtuális tanterembe kerülhessek. Kiderül, rég elküldte a kódokat, csak nem fogtam fel, hol kéne keresni. Jól kezdődik, gondolom. Negyedikes angolóra vár rám, nem is egy, négy. Négyszer fél óra csillogó szemű kisiskolás – képzelem. Google Meetben dolgozunk, de a hét végére még legalább négy rendszert ismerek meg.
Fogalmam sincs hol dolgozik Krisztina, így prekoncepció nélkül figyelem a gyerekeket – nem mintha bármit értenék ahhoz, hogyan kell kisiskolásokat angolra oktatni.De, hogy a túróba lehet egy online osztályt fegyelmezni? És számon kérni? Mi van, ha valaki egyáltalán nem jön órára? Jó, legalább a padtársak nem dumálnak egymással – pörögnek a fejemben a gondolatok. Remélem, meglátom. Mivel elég jól beszélem a nyelvet, nem lesz itt gond – gondolom magamban.
Rákészülök, kamaszt elűzöm a szobájából, neki van nálunk a legjobb felszerelése, már rakom is fel a gamer fülhallgatót. Három monitor, a szám elé hajtott mikrofon, úgy érzem magam mint egy call centeres, csak nekem nem kell ügyfélkérdésekre válaszolgatnom. Aztán elkezdenek peregni az események. Krisztina köszön a srácoknak, aztán bemutat. Röviden elmondom miért kémkedek, ki vagyok, és a gyerekem Star wars Lego gyűjteményével is villogok kicsit – az tapasztalatom szerint 10-99 között minden himnemű egyednek bejön.
Krisztina az asztalnál ül, várja a gyerkőcöket, akik hamarosan be is köszönnek, szépen egymás után. Álmos fiú fejek, ebéd utáni kóma. Jól ismerem. Köszöntés angolul, aztán mindenki elmondja milyen a hangulata. Krisztina képernyőt oszt meg, a srácok már gépelik is be az élő quizlet címét a böngészőbe, mintha mindig így tanultak volna. Állatok neveit és testrészeit gyakorolják. Aki a leggyorsabb, az visz mindent. Kemény verseny alakul ki, zsiráf versenyzik a szamárral. Kriszta biztatja őket, láthatóan élvezik. A srácok felélénkülnek. Én rájövök, sosem tanultam a sörény vagy pata szót, és kezdek összeomlani. Szerencsére a gyerekek nem, virtuálisan vágják oldalba a másikat, ha téveszt. Közben előkerül néhány állat képe a megosztott képernyőn, mondatokat alkotnak a gyerekek. Hamar eltelik a fél óra, már néhányan belépnek a következő csoportból.
Mint kiderül Krisztina elég hamar rájött, hogy nem lehet egyszerre 20 gyerkőcöt online angoloztatni ebben a korosztályban, így négy csoportban adja le a tananyagot. A fiúk jobbra el, máris négy lányka csivitel a képernyőn. Egészen elképesztő, mennyire más energia jön tőlük, csicseregnek, jelentkeznek, hadarják a válaszokat. Az egyikük mellett ott ül egy szülő, nem látszik, de pontosan érezni, oda-oda pillant a gyerek, jó válaszban bízva. Krisztina köszön is neki – gondolom ez megszokott, bár engem meglep. Elmondom a lányoknak is ki vagyok, és miért figyelem őket. Láthatóan egy perc alatt felejtenek el, és máris sorolják az állatok neveit, együtt nyomozzuk, milyen állat a see dragon – aminek magyar nevét azóta sem találtam meg – és a gepárd pontosan hogyan néz ki. Az egyik lánynak nincs mikrofonja és kamerája, ennek ellenére figyel és reagál, chatbe írja a válaszokat. Amikor a tulajdonságokhoz érünk és az egyik állathoz a gay (homoszexuális angolul – a szerk.) szó kerül látom a pillantnyi megrökönyödést Krisztina arcán, főleg mert a kislány többször is leírja egymás után. Én csendesen sírok a röhögéstől, a tanárnő még tartja magát. Lassan eltelik a két óra, megismerek egy csapat kisiskolást. A gyerekek nagyvonalúan kapják a pluszokat, a bizalomra épülő rendszerben maguk könyvelik a begyűjtött dicséreteket. Az óra végére iszonyatosan elfáradok, pedig én semmit nem teszek, csak figyelem a történéseket. Ráadásul online térben dolgozom nap mint nap, de a sok program, megosztás másféle figyelmet kíván. Próbálom kiüríteni az agyam, kimegyek a kertbe, mert telítődtem az online térrel. Vajon a gyerekek is így vannak ezzel?
Aztán tárcsázom Krisztinát, hogy átbeszéljük, mit, hogyan és miért csinált. Kiderül, Zsombó településen jártam, Szeged mellett, a Szent Imre Katolikus Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskolában. A faluban 3300-an élnek, a gyerekek szinte mindegyike rendelkezik webkamerás géppel. Krisztina életének évek óta része a digitális oktatás, az első pillanatban látszott, hogy természetesen mozog benne, és nem az utolsó nyolc hét eredménye ez. Átbeszéljük, hogy a srácok némileg enerváltak voltak, és hogy hogyan lehet kezelni a helyzetet, ha a szülő akár láthatatlanul is jelen van az online térben. Nem könnyű kérdés, hisz ha az osztályterembe ül be, az mindenkinek feltűnik, így viszont lehet “kukkolni” még ha a cél nem is feltétlen az. Krisztina rutinosan kezelte a helyzetet, beköszönt az anyukának ezzel is jelezve, észrevette, hogy jelen van, finoman érzékeltette, hogy ez most a gyerekeknek szól. Ezzel és sok mással is szembe kell néznie a három nap alatt digitális oktatóvá avanzsált tanároknak, akik közül meggyőződésem, hogy Varga Krisztina ötösre vizsgázott. Persze neki könnyebb a dolga, egyrészt mint a HiperSuli tanára nem idegen terep ez számára, míg másoknak ténylegesen 3 napja volt áttervezni az oktatási módszereket, akkor ismerkedve a felületekkel. Ez rendkívül nehéz és megterhelő. Szokatlan és sok szempontból új helyzet ez mind a gyerekek mind a szülők és pedagógusok számára, így én arra biztatnék mindenkit, hogy ha nem megy minden tökéletesen, akkor ezen próbáljon meg felülemelkedni és adjon időt magának a “megérkezésre” – mint én is, miután fél órán át nem találtam meg, hogy hol tudok bekapcsolódni az órába.
Zimre Zsuzsa
